Lassan feltápászkodok az ágyból. Az irányt egyenest a fürdőnek veszem. Félve pillantok bele a tükörbe, ami nem azt a képet mutatta amit szerettem volna, de nem is csodálkozok. A hajam össze-vissza áll ahogy azt ilyenkor kell, a sminkem beteríti szemem alját, monoklit ábrázolva. Ruhám pedig még mindig az ami tegnap rajtam volt. Nem is vesződök azzal, hogy lemosóval próbáljam leszedni az elkenődött festéket. Elsétálok a kádhoz, megnyitom a forró vizet, és várom hogy megteljen. Amíg a víz folyik a tükör melletti szekrényből kiveszek egy fájdalomcsillapítót és egy pohár folyadék segítségével leküldöm a torkomon. A poharat visszateszem a mosdókagylóra. Még egy pillantást veszek a tükörben magamra, aztán elcsoszogok a forró vízzel megtelt kádhoz. Öntök bele habfürdőt, majd komótosan leveszem a ruháimat és beszállok a testemet megnyugtató melegségbe. Fejemet a kád falának döntöm és hagyom, hogy felfrissüljek. Nem csinálok semmi mást, csak a habbal játszadozok. Gyerekként is mindig ezzel szórakoztam. Habbal borítottam be egész testem és a hajamra is raktam. Gyümölcs illat töltötte meg a fürdőszobát. A gyógyszer és a víz kezdte elérni a várt eredményt. A fejem már nem lüktet annyira, így erőre tettem szert, hogy megmoshassam a hajamat is. Alaposan átjártam minden testrészemet. Most már tisztán és frissen léptem ki a meleg vízből. A tükörből végre olyan valaki nézett vissza rám akit szívesebben néztem mint az előző énemet. Tincseimet betekertem egy száraz törölközőbe, s kisétáltam a szobánkba, ahol a szekrény mélyéből előkotortam egyik kedvenc ruhámat. Egy lenge szoknyát halásztam ki. Szeretem ezt a ruhámat, mert olyan hatást kelt, mintha semmi nem lenne rajtam, és persze rózsaszín. A fiókból kivett fehérneműben mentem vissza hajat szárítani. Fél óra múlva léptem ki, már egyenesre vasalt hajjal. Felöltöztem és elindultam lefelé. A folyosón megtorpantam egy ajtó előtt. Bemenjek? Kérdezzem meg most? És ha még alszik? De a legjobb megoldásnak HyunJit láttam. Lesiettem a lépcsőn és egyenesen a konyhába libbentem be, ahol pár fiú kivételével mindenki tartózkodott. Barátnőm rögtön rám pillantott. Még a mosogatásban is megállt a keze. A többiek szintén lefagytak.
- Mi van? Mit néztek ennyire?
Senki nem válaszolt. Majd egyszerre lélegeztek fel. Hyun visszafordult a csap felé, lemosta a kezét, megtörölte és végre felém fordult. Szólásra nyitotta a száját, de C.A.P megelőzte.
- Ma hajnalba találtunk meg a szikláknál. Ott aludtál.
- Fogalmunk se volt, hogy hol vagy, vagy hogy egyáltalán hogy kerültél oda.- szólalt meg Ricky.
Megdöbbentem. Egyedül voltam? Álmodtam volna az egészet? Nem az képtelenség!
- Én hoztalak vissza és fektettelek be az ágyadba.- válaszolt MinSoo a kimondatlan kérdésemre.
- Biztos vagy benne, hogy egyedül voltam?- Bólintott. Ezt én nem értem. - HyunJi?!- néztem rá.
- Előbb egyél valamit, utána beszélünk.- mosolygott rám biztatóan. Félig sokkos állapotban ültem le az asztalhoz. Ricky elém pakolta a reggelinek már nem mondható ételt, inkább már ebédet. Lassan nyammogtam a kajával. Gondolataimba merültem. Miért mondták azt, hogy egyedül voltam, mikor Changjoval voltam?.. Nem értek semmit sem.
- Kész vagy?
- Mi? Ja, igen. Bocsi csak elbambultam.
- Gyere, azt hiszem mesélned kell.
- Azt nem csak nekem kell.- felálltam, betoltam a széket a helyére. HyunJi elpakolt az asztalról, s kisétáltunk a tengerpartra. Szó nélkül ballagtunk egymás mellett. Végül unniem szólalt meg elsőnek.
- Nem tudom mennyire emlékszel a dolgokra, de ByungHun azt mondta, hogy az egyik pillanatban még ott voltál a másik pillanatban pedig már nem.
- Changjo a vállára kapott és elvitt onnan. - Hyun megállt én pedig tovább sétáltam. - Te sem tudod felfogni igaz? Én sem. - fordultam felé szomorú mosollyal az arcomon, majd tovább folytattam utamat, s ő is követett. - Emlékszem mindenre. Felkapott és messzire vitt a többiektől. Annyira más volt. Azt hittem az alkohol miatt, de nem. A szeme annyira más volt. Így még nem nézett rám.
- Mit csináltatok?
- Semmit. Álltunk egymással szemben. Aztán megcsókolt.
- Mi? - csodálkozott.
- Igen, megcsókolt. És annyira boldog voltam. Azt hiszem mind végig igazad volt. Tényleg szeretem, vagy nem tudom. Aztán elsétáltunk a sziklákhoz és az ölébe húzott. Átölelt. Elaludhattam, de nem ott ébredtem ahol akartam.
- Tudod, Changjo visszajött még az éjjel. - kikerekedtek a szemeim. - A fiúk mondták, hogy hajnalig iszogattak. Én kérdeztem, hogy hol vagy, mert sehol nem találtalak. Aztán a keresésedre indultunk, és hála isten meg is találtunk.
- Na és ő? - megrázta a fejét. - Szóval nem..
- Meg sem mozdult. Tovább ivott. Beszélhettünk neki semmit nem tett.
- Lehet, hogy csak álmodtam? De hisz' minden annyira valóságosnak tűnt.
Kétségek vettek körül. Ennyire hülye nem lehetek.
- Nem álmodtad. C.A.P észre vette a nyomokat, szóval nem egyedül voltál. Ebben biztos lehetsz.
Villám csapás szerűen jöttem rá a dolgokra. Ott hagyott. Egyedül.
- Hogy tehette ezt? - dühös voltam. - Itt kell hogy hagyjalak. Beszélnem kell vele. - nem vártam meg mit szól, futottam egyenesen a szobájáig. Kopogás nélkül rontottam be hozzá. A szoba üres volt. Benyitottam a fürdőszobába, de ott sem volt. Az egész házat felkutattam. Mindenkit végig kérdeztem hol van, de senki nem tudta. Visszamentem a szobámba. Muszáj volt egy kicsit megnyugodnom. Lenyomom a kilincset, s belököm az ajtót. Becsukom magam mögött az ajtót és homlokomat a kemény fának nyomom.
Torok köszörülés. Szélsebesen fordulok a hang irányába. Ő volt az. Ott ült az ágyamon. Egyenesen a szemembe nézett. Egy lépést tettem felé. Ő is felállt. Karnyújtásnyira megállt előttem.
- Nézd, én.. - pofon vágtam.
- És ha valami bajom esett volna? Ott hagytál egyedül felfogtad? Azt hittem komolyak voltak a szándékaid. - ordítottam vele.
- Nem mondtam semmit, amiből levonhattad volna ezt.
- Akkor miért csókoltál meg?
- Nem csókoltalak meg. Miről beszélsz? Biztos álmodtad. - újra arcon ütöttem. A könnyeim végig folytak az arcomon. - Normális vagy?
- Kussolj! Nem álmodtam. És te is tudod, hogy megtörtént.
- De hát nem történt semmi! Mit nem értesz ezen? - már ő is kiabált.
- Igen? Akkor miért voltál a szobámba? Mit kerestél itt? - nem válaszolt. Átnézett felettem, mintha a fehérre festett ajtóra lenne írva a válasz. - JongHyun.. - szóltam elhaló hangon. Neve hallatán rám nézett. - Menj innen. Soha többet nem akarlak látni. - meg sem mozdult. A szeme..á, nem is érdekel már. Úgysem érdekli. - Tűnj már el, nem érted? - kisétált és ott hagyott, ismét egyedül.
Bőgtem. Megint hazudott nekem, vagy én hazudok magamnak és csak beképzelem hogy érez irántam valamit? Legalább egy órát töltöttem a zárt szobában. Vigasztalásra vágytam, de nem barátnőmére és nem is a fiúkéra. Sokkal inkább olyan valakiére, aki tudom, hogy szeret. Így hát kisiettem a házból. A nappaliból utánam kiabáltak, de az sem érdekelt. Hozzá rohanok. Mert ő az, aki meg tud vigasztalni, akire most szükségem van.
HanByul.
