11.fejezet

Nem értek semmit. Miért kell minden jónak hamisnak lennie? Ez lenne a sorsom?

A fáradtságtól lassítani kezdtem. Bámultam magam elé, azon tűnődve mit rontottam el? De hiszen semmi rosszat nem tettem. Az emberek utánam fordultak, csodálom hogy nem rohantak el ijedtükben. 

Már nem voltam messze tőle. Bíztam benne, hogy mellette minden rendben lesz. De egy negatív érzés nem hagyott nyugton. Kihasználom. Hiszen most is csak a szeretetére vágyom. És ez nem jó így. De még magamnak sem voltam képes ezt bevallani. Mégis csak szükségem van rá. 

Csak érjek már oda. A karjaiban szeretnék lenni. 

Negyed óra múlva az ajtajában álltam már. Kopogásra emeltem a kezem. Mély levegő vétel után nagy nehezem meg is tettem. Most már csak várnom kellett hogy kinyíljon előttem. 

Lassan megnyikordult az, ő pedig feltűnt mögötte. Zavart volt a tekintete, mintha megijedt volna attól, hogy itt vagyok. Egyszerűen nem tudtam erre figyelni. Valami más foglalt le. Nedves haja az arcába lógott, ami be kell hogy valljam nagyon izgató látványt nyújtott. Kidolgozott, de mégis vékony alakját csupán egy törölköző takart. Nagyot nyeltem. Mintha az összes bajom elszállt volna. Már el is felejtettem miért is jöttem ide igazából. 

Betoltam az ajtón, és ajkainak estem. Fogalmam sincs, hogyan csinálja ezt, de a közelében nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Vizes hajába túrtam, ő a hátamon simított végig, amitől még a hideg is kirázott. Kezem lejjebb csúszott kockás hasán egészen a törölköző korcáig. A nyakamnál közelebb vont magához. Másik kezemmel ágyékán simítottam végig. A levegő a tüdejébe maradt. 

- Khm.. - mindketten a hang irányába fordultunk. - Esetleg megzavartam valamit? - egy lány volt az. Az a lány, akivel már akkor is sok időt töltött amikor még együtt voltunk. Fehérneműben állt előttem.   

- SooMin, megmagyarázom. 

Hogy én mekkora egy barom vagyok! Már akkor megcsalt. És én még csak észre sem vettem a nyilvánvalót. - Mióta? 

Rám emelte tekintetét, közelebb lépett hozzám. Kezével arcomért nyúlt, de még előtte elkaptam fejem.
- Sajnálom, de ez már rég nem volt az igazi. 

- És akkor hazudnod kell? Miért mondtad hogy kellek neked? Akkor is hazudtál már. - a könnyeimnek nem tilthattam meg, hogy maradjanak a helyükön, így hát hagytam had folyjon. - Hogy én mekkora egy szánalmas idióta vagyok!

- SooMi..

- Hallgass, nem érdekel. - azzal bevágtam magam mögött az ajtót. Torkig vagyok az önsajnálatommal. Gyűlölöm magam. Nem hibáztatom HanByult sőt, Changjot sem. Itt csak is én vagyok a hibás. Nem voltam elég jó egyiknek sem.

A lábam felmondta a szolgálatot. Összegörnyedve a földön itattam az egereket. Az sem érdekel, hogy az emberek összesúgnak mögöttem. Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Kihasználva és átverve érzem magam. Fogalmam sincs, mit tegyek, de itt nem maradhatok. És nem is akarok műsort rendezni. De nincs erőm elvonszolni magam innen. Fel kellene állnom.

Lehajtott fejem előtt egy pár piros cipő jelent meg. Nem néztem fel rá, nem érdekelt a magyarázata, csak annyit akartam, hogy tűnjön el. Így is elég ramaty állapotban voltam, nem akartam, hogy tudja belül teljesen darabokra estem. Sajnos ő nem így gondolta. Lehajolt hozzám, kezét a vállamra tette. Arcomon simított végig. El akartam kapni a fejem, nehogy még egyszer hozzám érjen, de államnál fogva maga felé fordított. A festékem elkenődve, szemeim vörösek az ajkaim pedig bedagadtak a sok sírástól, de ő ennek ellenére sem engedett el. Nem ijedt meg tőlem, inkább rám mosolygott. Döbbenten bámultam rá. Teljesen megbuggyantam? Hallucinálok?  Ismét könnyek gyűltek a szemembe. Térdeimet mellkasomhoz húztam és karjaimmal körül öleltem. Előre-hátra hintáztattam magam, mint valami elme roggyant. Hátamat kezdte simogatni, amitől csak jobban kellett sírnom. Magához húzott. Nem tudtam mire vélni, de annyira jól esett ez tőle. Pólójába kapaszkodtam, mintha most látnám őt utoljára és nem akarom, hogy elmenjen. Mellkasába préseltem magam, ő pedig szorosan tartott.

-     - Mi történt?

Nem szóltam egy szót sem. Csak sírtam. Nem akartam, hogy tudja.

-     - SooMin, mi történt? - hangja lágy és türelmes volt.

Aztán teste megfeszült körülöttem. Felnéztem rá. Maga elé bámult. Ha a szemével ölni lehetett volna, az akit nézett már rég nem élne. Nagy kínszenvedések közepette halt volna meg. Szorosabbra fogta körülöttem ölelését. Mintha védelmezne. Most már én is nagyon kíváncsi voltam kivel szemez ennyire. Odafordítottam a fejem. 

Ő állt ott. 
 

    - Te meg mit keresel itt?

-    - SooMint, ki mást keresnék.

Fülemhez hajolt de közben szemét nem vette le HanByulról, és a fülembe suttogott: 

- Miatta vagy ilyen igaz? - aprót bólintottam.

Igazából nem csak miatta, hiszen részben Miattad is, de ezt nem tudtam és nem is akartam elmondani neki.
 

      - Mit mondtál neki?

-    - Szerintem semmi közöd hozzá! Kopj le! Beszélnem kell vele.

-    - Már bocs, de nem hinném, hogy ő is ezt akarná. Vagy tévedek? – ezt a kérdést nekem szánta. 

      A helyzet az volt, hogy teljesen lesokkoltam. Először Changjo most meg HanByul. De igaza volt, nem akartam vele többet beszélni. Így hát erőt vettem magamon és bólintottam. - Na látod! - fordult HanByul irányába.

Han szótlanul állt. Gondolom arra számított, hogy majd a karjaiba repülök. Hát azt b*szhatod barátom! Többet nem dőlök be neked!

Changjo a kezemnél fogva húzott fel a földről. Én mindvégig a velem szembeálló fiút néztem. Dühös tekintettel bámult engem, majd JongHyunt is. 
    

      - Azonnal engedd el! – indult meg felénk. Changjo rögtön maga mögé tolt, de a nagy lendülettől fenékre huppantam. A következő pillanatban már Changjo viszonozta az előbbi jobb egyenest. Minden olyan gyorsan történt. Az idő megállt körülöttem, külső hangokat sem hallottam, csak ahogy az egyik ököl találkozik valamilyen testrésszel. Volt, hogy HanByul de volt hogy Changjo élvezett előnyt. Ahogy láttam JongHyun több helyen is vérzett, de ez egy percre sem lassította, sőt mintha ettől csak jobban bedühödött volna. Nem tudtam volna megmondani ki nyeri meg ezt a „csatát”. 

      Hirtelen a szőke fiú került a földre, fölötte pedig a fekete hajú már ütésre emelte a kezét. A számhoz emeltem a kezem. Tátott szájjal bámultam rájuk. Aztán egy női sikoly megállította Changjot. Mindhárman abba az irányba fordultunk.

-    - Ne üsd meg a vőlegényemet! – sikította MinHee.

Lefagytam, de ahogy látom nem csak én. Changjo sem tudott mit kezdeni ezzel az új információval. Felém nézett. Kétségbeesés, sajnálat és harag. Ez a három tulajdonág amivel jellemezni tudtam tekintetét. Könnyeim szabad utat találtak és már az sem érdekelt, hogy kilátja. Csak engedtem had folyjanak. Changjo elengedte HanByult és felém sétált. Felsegített a földről. Nem tudtam semmit leolvasni arcáról, de megfeszült teste elárulta, hogy majd’ felrobban a dühtől. Gyengéden a fülem mögé tűrt egy tincset. Fejével a tenger felé biccentett, jelezve hogy menjünk haza. Nehezen de lábaim megindultak.

HanByul felállt, megint felénk indulva. 

- Nem megy sehova! Még nem beszéltem vele.

-     - Hagyd őt békén! - Changjo is megindult felé. Már lendítette a kezét, amikor közbeléptem. Hatalmas pofont kevertem le neki. Még az én kezem is sajogni kezdett. Az összes bánatomat és haragomat ebbe az egyetlen ütésbe összpontosítottam. Mindkét fiú meglepődött. MinHee odarohant hozzánk, ellökött HanByultól én pedig ismét fenékre estem volna, ha JongHyun nem kap el időben. Mikor más stabilul álltam elengedett és fenyegető léptekkel közeledett feléjük. Észbe kaptam és a pólója után nyúltam. Értetlenül és dühösen nézett rám amiatt, hogy megállítottam. - Menjünk. Nem érdemli meg, hogy időt pazarolj rá. – ez volt az első normális mondatom a mai napon. Ránéztem Hanra akit mostanra újdonsült menyasszonya ölelgetett. Hánynom kellett a látványtól. Csak gratulálhatok nekik. És magamnak is amiért nem vettem időben észre azt, ami a szemem előtt történt. HanByul még szólásra nyitotta száját, de inkább elfordultam. Kézen fogtam Changjot és hazafelé indultunk. Nem érdekelt mit akar mondani. Végleg lezárom a múltamat.
 

Csak ballagtunk egymás mellett kéz a kézben. A tenger és a szél megnyugtatott egy kicsit. Felnéztem Changjora. A szája és a szemöldöke vérzett. Megálltam és egy zsebkendővel elé léptem. Lassan a szemébe néztem. Csillogtak. Lajhárok irigyelhettek volna meg, ahogy kezemet arcához közelítettem. Letörölgettem a szemöldökénél majd mikor végeztem a száját vettem célba, de megtántorodtam. Elszállt minden bátorságom, hogy megérintsem puha párnáit. Nagyot nyeltem majd hozzáértem zsebkendőn keresztül. 

 

Brávó SooMin nagyon ügyes vagy! Gratulált magamnak a belső énem. Nagyszerű már meg is zavarodtam.

 

Szépen, finoman megtisztítottam ajkait is.

-     - Kész is vagy. – mosolyogtam. 

Elfordultam tőle és elindultam. Ott állt és csak bámult rám. Aztán utánam futott, megragadta a karomat, felé fordított és hirtelen megcsókolt. A szememet sem tudtam lecsukni úgy meglepett. 

Először csak összeszorított ajkaimat puszilgatta. Kényeztetett méz édes ajkával. Lehunytam pilláimat és engedtem neki. Nyelvével körbejárta szám minden szegletét. Aztán ő is beinvitált saját kis zugába. Ízlelőszervünk vad táncot járt a másikkal. A hasam bizsergett a jó érzéstől. JongHyun nyakába kapaszkodtam, hogy a földön maradjak és ne repüljek el. 

Darabokra tört szívemben a kis munkások megkezdték feladatukat, újjá építeni szívemet. 

Lassan elváltunk egymástól. Azt hittem rögtön elenged, de nem így történt. Magához ölelt. Olyan érzésem volt, hogy már soha nem akar elengedni. Mintha szeretne. Vagy megint csak becsapom saját magam? Az hogy nem tudom mit érez irántam fájt a legjobban. Minden mozdulata azt mutatja hogy igen, de ha szóba kerül akkor mint akit nem is ismer. Megint sírni kezdtem. Szemei kikerekedtek, arcomat keze közé vette. 
- Ennyire rossz volt? - kétségbeesett arcán nevetni kezdtem. Értetlenül bámult rám. Szegény most már azt se tudja mi van. Ahogy én sem. Gondolom tiszta gyagyának tart. - Mit csináltam rosszul? - megráztam a fejem, könnyeimet letöröltem, hogy újra szembe tudjak vele nézni. 
- Semmit nem csináltál rosszul.
- Akkor mi a baj? Még mindig az a barom? Felejtsd el nem éri meg! Majd jön aki megbecsül és soha nem enged el. Egy olyan valaki aki tökéletes lesz neked.- leesett az állam. Sohasem hallottam még így beszélni.
- Van valaki aki tökéletes lenne de nem tudom hogy ő mit érez irántam.- csúszott ki számon.   
Arcán kis piros foltok jelentek meg, ami arra engedett következtetni, hogy értette mire céloztam. 
- És ha az a valaki attól fél, hogy fájdalmat okoz neked?
- Nem hinném hogy pont ő okozna fájdalmat nekem. - halványan elmosolyodtam. Changjo lehajtott fejjel gondolkodott valamin. Annyira aranyos volt. Apránként emelte feljebb kobakját én pedig váratlanul megcsókoltam. Meghökkenve bámult maga elé aztán végre visszacsókolt. Minden benne volt ebben a csókban. 
- Szóval tudnál egy esélyt adni annak aki már milliószor bántott téged? - mondta két puszi között. 
- Igen, tudnék, mert megéri. 

Szorosan magához ölelt. A körülöttünk lévő csendet csak a tenger és néhány madár csicsergése törte meg.
- Igyekezni fogok. Mindentől meg foglak védeni.
Megint csak sírni kezdtem. Hálás voltam Istennek, hogy habár ennyi szenvedés után, de mégis csak boldognak mondhatom magam. Tudom, hogy megvéd akár egy nagyobb szellőtől is, hiszen ismerem és ezt akkor is tudtam, hogy nem mondta ki, de az ő szájából felemelő volt ezt hallani.
Államnál fogva jelezte, hogy szemembe akar nézni, így hát engedtem neki. Felém közelített, majd újra kaptam tőle egy cuppanóst. - Nem tudok vele betelni. - nevette el magát és még egy puszit kaptam. Karjaimat átdobtam nyaka körül, hogy elmélyítsem csókunkat. Ez volt aztán a romantikus hangulat, amíg Changjo korgó pocakja el nem rontotta azt. Mindketten belenevettünk a másik szájába. Kézen fogtam és még mindig kacagva haza felé vettem az irányt, most már tényleg. Meg kell etetni ezt az éhenkórászt.