7.fejezet

-Kérlek vigyél haza!

-Mi? De mégis minek? Baj van? 

-Nem, vagyis nem tudom. HyunJi meg fog ölni...

-Mondd már mi van! 

Sóhajtottam. Tudom hogy ki fog nevetni egy ilyen kicsinyes dolog miatt de nekem ez nagyon is baj volt. 

-HyunJinak nem szóltam, hogy lelépek és biztosan halálra izgulja magát miattam. 

Kinevetett. Megmondtam hogy ez lesz. 

-Ugyan SooMin, megérti. 

-Nem, nem fogja. 

-Na, kicsim, nem lesz semmi baj. Nem akarom hogy elmenj. 

Nem tudtam mit mondani erre, olyan aranyosan nézett. Végül beadtam a derekamat, bár legbelül tudtam, hogy életem utolsó napja következik. 

Végig simított az arcomon, majd megcsókolt. Szeretem Hanbyult, de valami nem az igazi, valami hiányzik, csak azt nem tudom, hogy mi. 

Miután elpakoltuk a konyhát azon kezdtünk tanakodni, mit csináljunk. Aztán eszembe jutott, hogy reggel Han megemlítette, hogy sétálhatnánk. Remek ötletnek találtam, hiszen gyönyörű az idő. Megosztottam az ötletemet és gyorsan rendbe szedtük magunkat. 

Durván fél óra alatt elviselhetővé varázsoltam magam. A bejárati ajtóhoz szaladtam, kinyitottam és mintha megvakultam volna, olyan erősen világított a nap. 

-Erre még szükséged lesz.

-Köszönöm.- mosolyogtam hálásan, amiért megmentette szemem világát egy napszemüveggel. 

-Basszus majdnem elfelejtettem a telefonomat.- gyorsan visszaszaladtam a mobilomért. Feloldottam a billentyűzárat, hogy kitöröljem az értesítéseket, de előtte megnéztem, kik kerestek. Néhány nem fogadott hívás Chunjitól és C.A.P-től, a többi Hyuntól. Gyorsan végig futottam az sms-eken, de ezek nem HyunJitól jöttek. Egy olyan fiútól, akitől egyáltalán nem számítottam. Az első sms-ben ingerülten írt, a megnevezésem az idióta volt. Aztán ahogy olvastam a többi üzenetet, mintha aggódott volna értem. 

"Hé SooMin! Ne csináld ezt velem! Ugye nem esett semmi bajod? Nem tudom mi lenne velem nélküled. Nem tudnám elviselni, ha valami történne veled. Nem vigyáztam rád eléggé." 

Ezt most komolyan Changjo írta?.. Nem hiszem el. Aggódik miattam? Az lehetetlen, ilyen csak a mesékben létezne. 

-Na mi van? Eltévedtél a házban vagy mi? Hé, SooMin, figyelsz te rám? 

-Mi? Ja, öhm bocsi kicsit elbambultam. Öhm.. akkor.. öhm, mehetünk? 

-Aha.- elég gyanúsan nézett rám. 

Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Nem tudtam a mellettem lévő fiúra koncentrálni, lefoglalt az a kérdés, hogy vajon miért írt ilyeneket nekem az a fiú, akivel soha sem jöttem ki igazán. Máskor mindent megadtam volna azért, hogy újra Hanbyullal lehessek, de most valahogy nem érzem jól magam vele. Rossz érzés fog el és azt hiszem, hogy ez a lelkiismeretem. Fáj, hogy fájdalmat okoztam Changjonak és HyunJinak, na meg persze a többieknek is. Han is észre vehette, hogy valami nincs rendjén. 

-Mi a baj? Olyan szótlan vagy mióta elindultunk. 

Megálltam, majd ő is megállt és a szemembe nézett. Nem akartam őt sem megbántani de ez most nem megy nekem. 

-Figyelj, nekem most muszáj haza mennem. 

-De miért? 

-Mert mindenki aggódik miattam és most jobb ha megyek. 

-Elkísérlek. 

-Ne. Nem kell. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Megértesz ugye? 

-Meg de nem engedhetlek egyedül...

-Ne aggódj, tudok magamra vigyázni. Majd írok, ha hazaértem oké? 

-Rendben.- két keze közé vette arcom és erősen csókolt meg. -El ne felejtsd! 

-Nem fogom.- rá mosolyogtam, majd haza felé vettem az irányt. 

Még egyszer hátra fordultam, mindketten intettünk a másiknak, majd elindultunk. 

Gyorsan szedtem a lábaimat, minél előbb otthon akartam már lenni. Bár nagyon féltem, mit fogok ezért még kapni. 

Csodálatos idő volt, annyira jó volt sétálni. A homok kicsit égette a talpamat de elviseltem. A sós víz illata pedig megnyugtatott, de ahogy egyre közelebb értem a házhoz, majd miután meg is pillantottam a feszültség visszaszállt a testembe, végtagjaim megfeszültek. Megálltam, mozdulni sem tudtam. Féltem szembe nézni velük. 
Bemenjek? Ne menjek? Ahj..muszáj lesz, így hát nagy erőt véve magamon benyitottam. Az egész házban csend uralkodott. Elmentek volna valahova? Nincs akkora mákom. Besétáltam a konyhába, sehol senki. Gondoltam gyorsan átöltözök amíg nincs itthon senki. A lépcső felé indultam, ekkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban ül. Minden tekintet rám szegeződött, amint beléptem. Aggodalmat és feszültséget láttam mindenki arcán. HyunJi rögtön felállt és egy lépést tett felém. Soha nem láttam még ilyen mérgesnek. 

-Mégis mit gondoltál? Te normális vagy? Azt hiszed, hogy ölbe tett kézzel fogom várni, hogy haza gyere? Te tudod, hogy aggódtam, aggódtunk?- mutatott a fiúkra.- Komolyan nem hiszem el, ennyit jelentünk neked? Eszednél vagy? És mégis mi ez rajtad? 
-Há..áát é..én..- sóhajtottam -HanByulé.
-Mi van? Te vele voltál? Lefeküdtetek? SooMin, őszintén, mégis mit gondoltál, hogy újra rendben lesz köztetek minden? 
-Kérlek ezt ne itt.
Mindenki engem bámult. Olyan égő volt. Nem akartam a fiúk előtt erről beszélni. 
-Válaszolj!- rivallt rám Changjo. 
Csak pislogni tudtam. Megijedtem tőle, nem tudtam mire vélni viselkedését. Barátnőm és a fiúk lassan felálltak, mind elhaladtak mellettem végül L.Joe, aki a sort zárta, biztatóan megsimogatta a vállam. Visszafordultam Changjo felé. Vett egy mély levegőt, aztán kifújta. Leült a fotelba és a fejét kezdte masszírozni. Rossz volt ilyennek látni. Mind aki összeomlott volna. 

-Válaszolj kérlek. 
-De mégis mire?- nem értettem melyik kérdésre akar választ kapni. 
-Az Isten szerelmére SooMin, lefeküdtél vele?